A mai családi ebéd után még belefért egy film, mielőtt maga alá temet a dolog hegy, ezuttal a Constantine-re esett a választás, már mondták mások is, hogy jó, a képregényt is csak dicsérni hallottam (az persze gyorsan lejött, hogy a filmnek nem sok köze van hozzá), úgyhogy nosza.
Meglepő, hogy a kereszteny démonikus romantikáért általában véve nem vagyok oda (amúgy Riftesen, egy század csillámfiú mindent megold szerintem), de a filmek általában bejönnek, alapjában véve ez is tetszett. Keanu Reeves-nek jól állnak az ilyen megváltós szerepek (nem is értem miért kap mindig ilyet), Rachel Weisz meg önmagában jó (a Múmia óta bizonyítottan helyes, ennyi nálam kb elég is a sikerhez). Színészi játék nincs túlspilázva egyiköjüknél sem, de asszem ezt nem is igényelte senki.
Két dolog, ami nagyon bejött. Az egyik a pokol ábrázolása. Azt írják, hogy a képi világot hozzá atomrobbantásos felvételekből vették, ahogy lassan oszlik szét a táj, szerintem remek, sikerült megragadni a folyamatos pusztulást, amit az ember oda képzelne. A másik meg Constantine lakása, ha lenne álom lakásom, az ilyen felépítésű lenne: nagy, egymásba nyíló szobák, ablakok végig... tökjó.
Újranézhető film, bár én szerintem csak az Ördög végőügyvédje után fogok nekállni még egyszer, mert azért annyiszor nem.
