Gyűlölöm a letehetlen könyveket. Már rég tudom, hogy aludnom kéne, vagy éppen borotválkoznom a reggeli induláshoz, vagy befejeznem az ebédelést, de nem tudom lerakni, csak még egy oldalt, még ezt a fejezetet, megvárom amíg a párbeszéd végére ér. Egy szerencsém van csak, hogy elég gyorsan olvasok, így legrosszabb esetben is egy nap alatt megoldódjon a probléma, és visszatérjek a rendes kerékvágásba.
Tetszenek a Merle könyvek, a Malevil-lel se vagyok másképpen, főként hogy valamennyire sci-fis a történet, kábé Robinson a nukleáris háború után. Szokásos Merle hős: bölcs, jelentős gyakorlati és elméleti tudással rendelkező szeretreméltó szoknyapecér, aki a helyzetekből gyakrabban vágja ki magát az emberi természetet mindig hibátlanul felmérő eszével, mint a mégoly jól képzett vívó/céllövő/lovagló/stb tudásával.
Szerencsémre nem vagyok nagy irodalmi képzettségű, nem is elmélkedek az utopisztikus vonásokról, vagy éppen a megfogalmazódó társadalomkritikáról (megteszik helyettem ezt a web okosai), geek módjára lehetne firtatni, hogy a robbanás túlélése pontosan hogy is történt, de szerencsére ez nem is Star Trek. Jó és izgalmas a történet, a cselekmény pergős, a személyiségek ha nem is túl mélyek, de a történethez pont megfelelnek.
Érdekes viszont Meysonnier ábrázolása, aki a helyi Kommnista Párt tagja, de alakja egyáltalán nem a mai "komcsi" hangzásnak felel meg. Merle a könyvet 1972ben írta, feltételezem, hogy az akkor viszonyoknak (esetleg egy ismerős francia kommunistának az alakját felhasználva) alakította ki a karaktert, aki egyszerre pragmatikus és idealista, de minden körülmény között megfontolt és jó vezető. Elvei inkább csak általános eszmékben merülnek ki (tehát inkább az idelizált marxizmust gyakorolja), a közösségi tulajdon támogatásával és a vallásosság elutasításával, határozottan szimpatikus figura.
A könyvben megjelenik egy Merle-nél máshol is megjelenő motívum, az álcázott hatalomvágy és zsarnokság, aki valamilyen látszat eszme háta mögé bújik. A Védett férfiakban ez a feminizmus volt, a Francia históriához hasonlóan itt is a vallás, a főgonosz Fulbert álpap, a vallás álcája mögül gyakorolja diktatúráját az emberek igényei ellenében (sőt, kifejezett kárukra).
Igazából ez utóbbi nagyon tetszik nekem (pláne, hogy végül a jó győz, ha ez nem túl nagy spoiler), hiszen gyakran látni olyat, hogy emberek nagyszerű elvekről prédikálnak, másokat holmi "erkölcsökre" hivatkozva ítélnek el, miközben az ebből származó hatalmukat kihasználva önnön gyarapodásukat segítik elő. Sajnos nagyon nehéz meghúzni a határt, hogy hol igazi még az érv, és hol válik önmaga mérgévé a hatalom oltárán.
