Ma kicsit furcsa volt. Voltam otthon vasárnapi ebédre, amit a szokásos családi témák követtek (kaptam pár kaját, segítettem a számítógéppel, megbeszéltük, hogy beállítok még egy gépet otthonra, hogy Apu és Anyu egyszere tudjon internetezni, összeszedtem pár ruhát). Aztán amikor Anyu hozott haza, akkor volt egy kis lelkizős beszélgetés. Ami azért meglepő, mert mifelénk kevés ilyen szokott lenni, lelki értelemben is elég önállóra neveltek a testvéremmel.
Egyébként csak egy lehetnyi megjegyzés volt arról, hogy milyen nehezen viselték, amikor fél éve elköltöztem otthonról, valószínűleg végleg. Én mondjuk gondoltam, hogy nem lesz könnyű nekik, de hát már elötte is úgy töltöttem el 5 évet, hogy gyakorlatilag csak aludni jártam haza meg hétvégére. Ennek ellenére most mondta Anyu, hogy azért eléggé megviselte őket, és sokat segített az, hogy már nem otthonülők, mint régebben, és sokat járnak el (ennek mondjuk én is külön örülök, bármi jobb, mint a tv elött üldögélni).
Azért megható, amikor az ilyen alkalmakkor számora is kiderül, mennyire is szeretik az embert a szülei.
