Egyszerűen nem tudom visszafolytani a kárörvendő mosolyt az arcomról tengap este óta, amelybe azért jócskán vegyül némi szomorúság is. Teszik ezt az ELTE IK és az ELTE TTK felvételi ponthatárai.
Persze folyamatosan megy a duma a természettudományos képzés hanyatlásáról (pl.: hallgatói létszám). Biztosan sok oka van, de azt gondolom, hogy a probléma áll, az biztos, hogy ahogyan eddig csináltuk, az nem mehet tovább (mert nem vezetett eredményre), változtatni kell. Ahhoz, hogy változzon valami, valamit változtatni kell.
Szerintem az általános természettudományos tanárképzés egyetemi lenézése hozta meg itt a gyümölcsét, hiszen hosszú évek óta az egyetemi oktatók hozzáállása, hogy a tanárszakos az valami könnyített kutatószak, pedig hát nem. Az IK-ról nem is beszélve, ahol majdnem megszüntették a tanárszakot, meg amúgy is úgy néznek az ottani tanárszakon tanító kollégákra, mintha valami alsóbbrendű népség lenne, bezzeg a matek. Nerm csoda, hogy a végzett tanárok is inkább lebeszélik a középiskolásokat a területről (de ha mégsem megy, akkor is inkább a műszaki felsőoktatást javasolják). Talán el kéne gondolkozni azon, hogy jobb minőségű és több hallgató jelentkezne az egyetemre, ha a kibocsátott tanárok, akik a jelentkezőket tanítják, kiváltanák a megfelelő lelkesedést.
Ja hogy ezekhez dolgozni kell plusszban valamit? Akkor bocsi, arra nincs idő az elfoglalt egyetemi gárdának.
A másik a remek IK. Annyi évig papoltunk, hogy így nem lesz jó a kvázi semmittevés, az átadott tudásmennyiség pozícionálása, aztán tessék. ELTE IK, proginf ponthatár: 290. BME VIK műinfó: 366. Ezt már nem lehet elmaszatolni, hogy pontduplázás van a BME-n, meg csak 1-2 pont különbség, ez már szignifikánsan több. Csak az a szörnyű, hogy a jövő évtől induló új tanterv sem old meg semmit, mert most már nem lehet apró módosítgatásokkal javítani a helyzeten, ezek max a zuhanást lassítják. Komoly, mélyreható, stratégiai változtatások kellenek, amelynek az egyik előfeltétele az alkalmatlan emberek leváltása (de legalábbis megfelelő tanácsadókat kellene melléjük állítani). Sajnos hiába egyetemi oktató valaki, ha évek óta nem látott se ipart, se középiskolást, nem tudja megmondani, hogy mi lehet az előre vezető lépés a Kar számára. És nem azt mondom, hogy vissza kell fogni a rettegett analízist meg bevprogot, hanem valahogy tudatosan pozícionálni kéne a kart, reálisan felmérni a lehetőségeket és az igényeket, és kapkodás, elfuserált megegyezések helyett keményen ki kell jelölni a lehetőségeknek megfelelő stratégiát, és aszerint haladni. Sajnos ez nem megy az álomvilágból, az oktatói szobák magányából.
