Nem tudom ki hogy van vele, de volt egy elég hosszú időszakom, amikor rendszeresen olvastam Garfiled-et, tetszett az egész. Aztán valahogy egyre kevesebbser vettem meg, egyre kevésbé tetszettek a poénjai, végül ha már újságban láttam, akkor se nagyon olvastam el.
Nem egészen tudom, hogy mi volt a kiábrándulásom oka. Az is benne lehetett, hogy amíg még új volt az élmény, akkor azért is tetszett, mert annyira "menő" volt, meg amerikai is volt... Meg n+1. alkalommal már nem tetszettek ugyanazok a poénok. Az is benne volt, hogy egyre kevésbé tudtam azonosulni az eszünk-iszunk, szarunk a világra érzéssel. Na meg persze ott volt szegény Jon, aki az évek során egyre bénább lett az életében, hogy már nem vicces, sokkal inkább szánalmassá vált.
Hogy szegény Jon életének kilátástalansága mennyire is fontos lett, mint elutasító érv, arra a múltkor jöttem rá, amikor megtaláltam a Garfield nélküli Garfield webképregényt. A szerzője egyszerűen csak annyit csinált, hogy az eredeti strip-pekből kitörölte a narancs macskát, és csak Jont hagyta meg.
Az eredményt néhány esetben egyenes sokkolónak érzem. A modern társadalomban tapasztalható, egyre mélyülő szakadék az emberek között jó példája. Az oldal mottója asszem elég jól megragadja a lényeget: "...on a journey deep into the tortured mind of an isolated young everyman as he fights a losing battle against loneliness in a quiet American suburb."
